Az önéletrajziság és a személyesség írásaid fontos eleme volt eddig is, a Lányos apában ez még hatványozottabb lesz: nem csak anyag, hanem forma és keret is. Mintha egy folyamatos tükörbe nézés lenne a könyv, amelyben az apa néz vissza az egykori fiúra. Milyen írói és emberi tapasztalat ez a találkozás?
Akár úgy is lehet nézni, hogy az autográf, skandináv prózadivattal tartok, ha nem lenne ott a Lányos apa mögött a teljes életművem. A Mellettem elférsz óta ezt írom, ezt csinálom. A származás, a múlt, a családi erőterek örvényeit kutatom elszántan most is, csak ebben a kötetben az általános múlt idő néha átvált jelen, sőt jövő időbe. Ami nem jelenti azt, hogy szűkebb mezőn néznénk körbe, sőt, a régi módszereim is megmaradtak. A Lányos apa három ciklusából egy a Nők Lapjából ismert sorozat, a másik két ciklus körbeöleli a gyermek/szülő-napló vallomásos részeit, ahogy ez a valóságban is történik. Hiszen a gyerekvállalás nem privát ügy, az egész családot érinti, az anyákból nagyszülő lesz, a testvérekből nagybácsi, megváltoznak a fontossági sorrendek, az erőviszonyok, minden. Ahogy a „féltékeny” öcsém mondta, már nem ő a legkisebb Grecsó.
A lélekkel dolgozol, ahogy az egyik szövegedben írod. A könyv lapjain a régebbi és a mostani énedet is megismerhetjük: miben látod a legnagyobb különbséget a lélek vonatkozásában? Másképp tekintesz a könyvben említett sorssémákra?
Azt az elemi játékot játszom, hogy belenézek a gyerekkorom tükrébe, és ezt a tükröt a lányom tartja elém. Ezt minden szülő megéli, és egyszerre felemelő, félelmetes és bizsergető lehet. Súlyos évtizedek, kiirthatatlan rutinok, ösztönök tánca ez, a lélekmunka többsége tudattalan. Akárhogy is nézem, pszichológiai szempontból is a legnagyobb kaland az életben, apám újra él bennem, mióta apa vagyok, és ki tudja, hogy meddig lehet belenézni ebbe a tükörbe tükröződő tükörbe.
Mintha a jóról, a boldogságról, a teljességről nehezebb lenne írni, vagy talán csak megszoktuk, hogy a rosszról, a hiányról és a fájdalomról olvassunk? Öröm és nevetés esetén mik az elbeszélés nehézségei?
Ezt már a Valami népiben is próbálgattam, bár ott a Boldogságtörténetek-ciklus valójában szomorkás, embert próbáló novellaszeletekből áll. Itt viszont valódi örömökre, energiákra csodálkozom rá. Általában is nehezebb a normalitás kerékvágásában maradni. Már a Verában is az volt az egyik legnagyobb kihívás számomra, hogy rendes, szerető családot rajzoljak Vera köré, és ne menjek el a könnyebb útra, a harsány deviancia felé. Itt kicsit más a helyzet, a Lányos apában az volt a legnagyobb kihívás, hogy ne legyek szirupos. Egyébként is érzelgős ember vagyok, könnyen meghatódom, és nyilván ezen a romantikus szűrőn engedem át azt is, amiről írok. Korábban sokkal jobban óvakodtam ettől, mára megbékéltem magammal, írói, magánéleti értelemben is, ez vagyok én.
Hogyan képzeled el azt a pillanatot, amikor Grecsó Hanna olvassa majd ezt a könyvet?
Remélem, sok örömteli pillanata lesz és kevés árulásgesztust él majd át, miközben elolvassa. Logikus, hogy ez a sorozat, éppen az ő privát terei miatt, véges, hogy nem csinálhatok valóságshow-t az életéből, se senkiéből a családban. Amit eddig megírtam, az szerencsére egy nagy közös, emberi alapon áll. Ez neki is jó, védelmezi, eltakarja; és az olvasónak is, mert ráismerhet a saját szülői helyzeteire, amelyek úgy különlegesek és egyediek, hogy csupa ragyogó közhelyből állnak. Az anyaság, apaság paradoxona a legédesebb ellentmondások egyikére, a család szerkezetére hasonlít. A családban is mindenki főszereplő, ahogy minden gyerek a legszebb a világon.
A két utóbbi könyved novellákból és kisprózákból épült fel; ha jól tudom most megint egy regényben vagy benne. Milyen most nagyepikában utazni?
Alakul valami, néha nagy lendülettel benne vagyok, máskor kidob az anyag. Annyit mondhatok, hogy ha a Valami népi a Pletykaanyu párkönyve volt, azt gondolta újra húsz év múlva, akkor ez a Mellettem elférsz folytatása lesz, azt írja tovább tizenöt év távlatából.
Szegő János
