Interjú Krasznahorkai Lászlóval
A menekülő és bujkáló, vagy éppen valamit kereső, valamit kutató emberek után a Zsömle odavan című új regényednek a főhőse egy olyan ember, akit rögtön az elején megtalálnak, ráadásul ő ezt akarja is, meg nem is akarja. Neked írás közben eszedbe jutott-e ez a szem- pont, hogy mit jelent menekülni, meg mit jelent valakit megtalálni?
Hát, mind a kettő elég ijesztő. Nem tudom, melyik az ijesztőbb. Talán, ha megtalálják az embert.
És hogy mit kezd ezzel?
A menekülésben több a remény, mert hátha megmenekülsz vagy elmenekülsz, de ha már megtalálnak, ott nincs kegyelem.
Új regényed főhőse a 91 éves Kada József, de másodszor olvasva a könyvet elgondolkodtam, hogy bizonyosan ő-e a könyv főszereplője és nem esetleg maga Zsömle, akit a címbe is beemeltél, és aki több kutya voltaképpen ugyanazon a néven?
Nem rajtam múlt ugyan, de én elválaszthatatlannak érzem őket. Számomra a bácsi meg a Zsömle egy és ugyanaz a lény. És mind a kettőt nagyon megszerettem. Ezt nem kellett volna. Ez olyan, mint amikor a színész a színpadon sír. Ezt mindig tiltják, hogy a színész ne a színpadon sírjon, hanem sehol se lehetőleg, de a színpadon semmiképp, a közönség sírjon, de ő is a nézőtéren. Én nem így gondolom. El tudok képzelni egy olyan másfél órás szünet nélküli színházi előadást, ahol bejön egy színész, és csak sír. Egyszer megcsináltam ezt Felugossy Lacával a Théseus-általános című írásom bemutatóján, amikor megkértem, hogy a performance közepétől kezdjen el sírni, és fantasztikusan sikerült. Mi a színpa- don beszéltünk ott az őszről, hogy milyen munkákat kell minden- képpen elvégezni a kertben, amikor beáll az ősz, és hasonlókról, ő közben gyufákat gyújtogatott, és zokogott.
A korábbi regényhőseidhez is fűzött ilyen típusú intim érzelem? Ha arra gondolok, hogy Florian Herschtet (Herscht 07769) hogyan alkottad meg, vagy a korábbi regényeidnek a nagyon emlékezetes figuráit, akár Valuskát (Az ellenállás melankóliája), vagy Korin Györgyöt (Háború és háború).
Nagyon erős volt mindegyikhez, és maradt is, hiszen ők, ha minden sikerült, akkor beíródtak a valóságba az én értelmezésem szerint, tehát ez jelen idejű kijelentés is. Még most is nagyon szeretem őket.
Azt mondtad, hogy beíródtak a valóságba, de az új regényedben vannak olyan elemek, amik meg mintha a valóságból íródtak volna bele a regénybe, hogy aztán egészen más perspektívába és összefüg- gésekbe kerüljenek. A Zsömle odavan esetében különösen érdekes, hogy milyen a kapcsolódása a valósággal.
Csak annyi, mint a többiek esetében. Az az általunk használt realitás-értelmezés része volt, hogy Türingiában, miközben
én Johann Sebastian Bachon törtem a fejem, és mászkáltam össze-vissza azokon a helyeken, amikhez Bachnak bármi köze volt, akkor egyszer csak mellémcsapódott a Florian Herscht. És utána már nem bírtam tovább, csak rajta keresztül tudtam foglalkozni minden olyan dologgal, ami aztán bekerült a Herscht történetébe. Annyira meg lehetett szeretni ezt a fiút. Tehát a nekünk rendelt valósággal való viszonyom természetesen nagyon közeli. Annyira közeli, hogy szinte azonos azzal a másik valósággal, amelyiknek a kaotikus homályából Florian érkezett az életembe, aztán a könyvbe, s aztán ezen keresztül, reméljük, a könyv által homályosan igazba.
Az együgyűségébe?
Nem volt ő együgyű, és nagyon fájna, hogyha bárki Florian mellett például a Zsömle egyik főhősét effélének, vagy egyenesen hülyének nézné, vagy idiótának, vagy elmebetegnek vagy fejbe kólintottnak, ami persze könnyen kicsúszik az ember száján. De hát minek már? Erre a rövid időre gúnyolódni bármin? Fogadjuk örömmel inkább, hogy van egy szeretetreméltó lény, ráadásul lényegében egy duplikált lény, Zsömle kutyával együtt, akit egyáltalán lehet szeretni.
Józsi bácsi és Zsömle kettősében, vagy éppen egyességében, az úgy nevezett emberi és állati is mintha összeérne.
Ez azért van, mert nagyon megváltozott az emberekhez való viszonyom és következésképp az állatokhoz való viszonyom, a természethez való viszonyom. Évtizedekig például, ha néztem egy tájat, lassan csak egy-egy fára fókuszáltam, a lombjára, az ágakra, a törzsre, de eközben a gyökérzetét is láttam sajnos. És képzeld, nagyon sok esetben ugyanakkora és ugyanolyan formá- ban ugyanakkora gyökérzete van egy fának a föld alatt, mint ami ő fölül. És megdöbbentett az a végtelen, iszonyatos erőfeszítés, ami odalent zajlik, hogy miért akar ez a fa ennyire élni? Sokszor szinte összeroppanok ettől. A Zsömle odavanban hasonló érzelmi roham fogott el, amikor megpillanthattam Józsi bácsit és a kutyáját a szavakon át. Elképzelhető, hogy ezt a személyes érzelmi viszonyt majd az olvasó is érzi. Ez ugyanakkor azt a kérdést is fölveti, hogy hogy alakul ki ez a fajta azonnali részvét, azonnali együttérzés egy fa, egy ember, egy állat iránt.
És miért gondoljuk azt, hogy egy király megoldást jelenthet a bajainkra? Kada Józsi bácsi ugyanis legitim magyar királyként tekint magára, és követői is elfogadják. Azok a furcsa figurák, akik aztán mindenféle bonyodalmakat okoznak. De közben ez csak az egyik része a regénynek. A másik szála egy idős embernek a magánya, az, ahogyan a halálhoz egyre közelebb ér.
Mondhatni a magyar király nyomorúsága 2012 tájban.
A magyar király nyomorúsága Magyarország nyomorúsága is, hogy hogyan tekint ez az ország erre az emberre, és az hogyan tekint vissza rá.
Azért én az együgyű jelzőt picit fenntartom azzal együtt, hogy ezt nem tartom egy negatív jelzőnek, hanem neutrálisnak.
Értem én, csak félek, hogy ha ezt a kifejezést elfogadom, aki ismerem az ő történetét, akkor ezzel azt erősítem meg, hogy ez az egész hit, ami őt vezeti, hogy nem véletlenül van meggyőződve arról, ő a magyar király, aki bármikor kész a trónra visszatérni, hogy ez az egész hit tehát pusztán egy szegény aggastyán bolondériája. Kérdés persze, hogy mikor az őt megítélők nagyon kedvesek akarnak lenni, és azt gondolják, ez az öreg bácsinak csak a fantazmagóriája, hobbija, amibe egy kicsit túlságosan
is beleélte magát az évek során, nem zárják-e ki ezzel, hogy valójában nem ő-e tényleg az Árpád-házi királyok királyi házának meg nem szakadása miatt a legitim magyar király? Ráadásul egy olyan, akit a Hitlertől és a Habsburg visszatéréstől egyaránt ret- tegő Horthy Miklós megkoronázott, végtelen nagy titokban tartva az egész eseményt, ami történelmi vizsgálat alatt észszerűnek és elképzelhetőnek tűnik. Amikor megismerkedtem a bácsival, nekem is az volt első benyomásom, hogy Istenem, engem mindig csak az őrültek találnak meg. De mi van akkor, ha ő nem őrült, és mindez igaz? Ezt a kérdést tettem fel magamnak, és nem tudok dönteni ebben az általános őrületben.
Szegő János
Az interjú a Passzázs magazin tavaszi számában jelent meg.
